Várandósság és születéstörténet

Hogy is kezdődött?

2008. július 24-én a pozitív terhességi teszt, majd az aznap délutáni orvosi vizsgálat örökre megváltoztatta az életünket. Akkor kb. 5. hetes lehettem. A következő héten már 2 petezsákot látott az orvos, de akkor még nem lehettünk benne biztosak, hogy tényleg ikreink lesznek. A 12. hét után már nem volt kétség, hiszen mindkét magzat szépen fejlődött, nőtt. :) Azt hiszem elmondhatom, hogy igazán "jó" terhességem volt. Nem voltam rosszul, se hányinger, se émelygés, semmi ilyenkor szokásos tünetem nem volt, éppen ezért ért eléggé váratlanul már a teszt eredménye is. A későbbiekben se volt semmi különös bajom, a bokám is már csak a 36. héten kezdett kicsit dagadni, de akkor már kórházban voltam, szerintem akkor is azért dagadt mert sokat feküdtem... :) Szóval nem sok írnivaló van arról a 37. hétről, a naptáram alapján mégis leírok pár dolgot.. :) (Magamat ismerve így is hosszú lesz...:) )

Jártam rendszeresen a terhesgondozásra, bár az itt abból állt, hogy eleinte kevés (később egyre több) várakozás után adminisztráció, ez előtt (vagy van amikor utána) súly és vérnyomás mérés, majd újabb várakozás után mehettünk be az orvos és a védőnő elé, ahol megkérdezték van-e valami panasz, megírták az épp aktuális labor papírt vagy beutalót, 4 hét múlva jöjjek és ennyi. :) Namost súlyt és vérnyomást itthon is mértem, egyikkel se volt soha gondom. A vérnyomásom legmagasabb értéke 120/80 volt.. a súly, hát az meg épphogy 1-2 kiló plusz volt minden alkalomra.. így összesen 10 kg-ot sikerült híznom az egész idő alatt.... (42,5 kg-ról 52,5 kg-ra)

Mivel elég vékony vagyok, mindenki csodálkozott, hogy tényleg két gyerek van bennem, meg hogy fogom én őket tudni kihordani, stb... Hát arra én is kíváncsi voltam, nameg arra, hogy tényleg mennyire lesznek majd picik, hogy mennyi időre fognak születni, és persze sok minden másra is... Örök kétely és bizonytalanság voltam, és persze féltem is, de nagyon. Mindentől. Hogy mi lesz a kórházban, a szülés milyen lesz, na és persze utána... meg voltam róla győződve, hogy én majd biztos még a pelenkát se fogom tudni kicserélni alattuk... meg felöltöztetni, stb. ... :))) Persze ezeken már rég túl vagyok, de mindig van valami aktuális félelmem, és szerintem amíg élek lesz is... Sajnos mindig mindent túlparázok, de amikor már túl vagyok rajta és kiderül, hogy nem is kellett volna, az valahol jó érzés szokott lenni. Csak előtte átélni a dolgokat, az nem annyira jó élmény. Szóval a terhesgondozásnál tartottam, a 13. héten voltam először. Előtte persze voltam ultrahangos és "rendes" vizsgálaton az 5., a 6., és a 10. héten. A 11. héten párommal elmentünk Szarvasra nyaralni egyet utoljára, persze pihentem sokat, az orvosom nem is nagyon akart engedni, hogy ugyebár veszélyeztetett terhesség, stb... De nem volt semmi gond az alatt az idő alatt sem.

Miután vissza jöttünk beindult a gépezet, Labor, belgyógyászat, AFP, közben ultrahangos vizsgálatok, terheléses cukor, közben október 31-én, a 19. héten elmentünk 4D ultrahangra is, ahol megtudtuk azt is többek között, hogy az A magzat biztosan kisfiú lesz, a B kb 80% hogy lány... Egészségesnek látszottak, mármint hogy fizikailag megvan mindenük, aktívak is voltak eléggé. :) Kaptunk egy DVD-t is meg 6 db fényképet. :)

Lapozom a naptárat (folyamatosan:) ) és volt olyan is, hogy elmentem egy szemész doktornőhöz, hogy írjon szakvéleményt arról, hogy csak császáros szülésem lehet. Ugyanis gyengén látó vagyok. Koraszülött voltam, 1200 g-mal születtem a 28. vagy a 32. hétre (nem egyértelmű a papíron...bármelyik is az igaz, elég korán) Én egyébként se szerettem volna normál szülést, mivel attól is féltem, vagyis a vele járó fájdalomtól. Tudtam, hogy a császármetszés is fáj, vagyis nem akkor, hanem utána. Ugyebár az internet világában élünk, mindennek utána lehet olvasni, amit én meg is tettem azt hiszem elég alaposan.. :) Egy a baj ezzel, hogy általában aki leírja a történetét, az 80 %-ban rosszul élte meg a történteket, meg úgy általában az interneten elég sok a negatív információ. Ez még jót tett a félelmeimnek. :( Mondjuk azért a szüléstörténetek között van pár igazán pozitív leírás is.. :) Tehát megvolt a szemészeti vélemény is, és már decembernél tartunk. A befekvést mindig halogattuk, úgy volt, hogy már december elején be kell mennem, aztán majd karácsonyra kijöhetek kicsit, aztán megint be, stb... Mivel jól voltam, és igazán meg volt minden körülmény teremtve ahhoz, hogy pihenhessek, megbeszéltük az orvosommal, hogy jó, akkor halasszuk januárra...

Eljött a január is, 28. hét... befekvés. De ne máár... :) Na akkor volt még egy február 3-i időpont, de ne máár... szülinapom is lesz (6-án) meg még mindig jól vagyok. Leszámítva, hogy lehajolni nehéz volt, zoknit húzni és stb., szóval a fizikai korlátok megvoltak, de amúgy jól voltam. Végül február 16-án a 36. héten befeküdtem. Baj még akkor sem volt, de akkor már figyelni kellett a babákat uh-n mert a B magzat aki akkor már szinte biztos volt hogy kislány, el volt maradva méreteiben az A-tól, a méhlepény is eléggé el volt már öregedve, magyarul jobb volt, ha szem előtt vagyok.

A kórházban a Terhespathológián feküdtem, szerencsére egy 2 ágyas szobában egyedül. Én szeretek egyedül lenni, ha nem akartam hallani a kórházi zajt akkor becsuktam az ajtót, kinyitottam az ablakot és a kinti hangokat hallgattam... :) Esténként pedig tudtam telefonálni.... :) Van aki azt mondja, jobb olyan kórteremben lenni, ahol többen vannak, hát végülis volt később olyanban is részem... (vagyis csak olyanban) nekem akkor is jobb volt egyedül. Napi szinten volt NST, két naponta UH, teltek a napok szépen...

Arra a bizonyos február 26., csütörtöki nap reggelére is meg volt beszélve egy UH, hogy újra megnézzük hogy is áll a helyzet odabent. Hát, volt egy rossz előérzetem, ahogy a két orvos nézte a monitort és félszavakban beszélgettek... ja és mikor az orvosom megkérdezte a másik orvost, hogy ráér-e... akkor már tudtam, hogy ma lesz a napja a megszületésüknek. Persze utána nekem is elmondták, hogy mi a helyzet, a B lepény harmadfokon megérett, tehát ha nem lépünk akkor veszélyben van Livikém élete. Persze akkor Ő nem így mondta, én se neveztem nevükön őket amíg odabent voltak, valahogy nem állt a számra sose a nevük, főleg, hogy befekvésem előtt véglegesítettük a neveket, mert már muszáj volt. :) Ez is nagy dilemma volt végig, hogy mi legyen a nevük, végül így döntöttünk, hogy Levente és Lívia. :)

Szóval én szokás szerint beparáztam, hogy jajj akkor most mi lesz, nagyon megijedtem, sírtam egész addig szinte egyfolytában, amíg meg nem kaptam a gerinc érzéstelenítőt... Gyorsan pakoljak össze, aztán irány a szülészet, én kapkodtam mint a hülye, közben telefonáltam páromnak meg anyukáméknak, nem tudom már melyikőjüket hívtam előbb, mindenesetre a második már tudta mire hívtam. :) Pakolás, szülészetre rohanás, ott lecsesztek, hogy minek hoztam minden cuccom, elég lett volna csak ami fontos... Hát tudtam én ezt?? Nekem azt mondták hogy mindent pakoljak.. Na jó, előkészületek, stb... ezt nem részletezem, :)) . Vártam lezuhanyozva egy szál köntösben, hogy végre jöjjön már valaki, és hozza a korábban megígért kórházi hálóinget, de nem jött.. Ott voltam egyedül, féltem, remegtem.. Egyszer csak jött valaki hogy jöttek a hozzátartozóim, menjek ki nyugodtan beszélni velük egy kicsit. Hát kimentem, hogyne mentem volna! Anyukámék és a párom jöttek. Próbáltak ők is nyugtatni, nem sok sikerrel. Kb. 5 perc után kijött megint az a nő aki előtte is lecseszett, hogy én mit keresek kint, már mindenki rám vár, rég a műtőben kellene lennem, és még az infúziót se kötötték be. Na jó, mentem... végig remegtem, akkor már nem sírtam, csak a remegés volt meg. Infúzió bekötése, közben jöttek katéterezni, de közben jöttek kérdezgetni, hogy mi lesz a nevük, meg mittudomén már miket... Egy dologra is nehéz volt figyelnem, nemhogy többre.. :) Na aztán indulás... Annyira rossz érzés amikor tolnak ki az ágyon... (14 éves koromban volt vakbélműtétem, akkor is ugyanezt éreztem miközben toltak... haladnak a lámpák a fejem fölött és nem látom hova megyünk... Ennek már 15 éve..) Beértünk, nem olyannak képzeltem a műtőt... még talán barátságosnak is mondhatnám.. :) Azt hittem, hogy az infúzióban majd jön valami nyugtató hatású anyag vagy vmi, de semmi... továbbra is remegés és félelem... Következett a gerincbe érzéstelenítés.. üljek fel, térdemen támaszkodjak... üljek nyugodtan. Aha, remegtem ezerrel.. :) Egy kis szúrás, aztán még egy, de akkor már zsibbadt is le mindenem, mire visszafektettek már nem éreztem a lábam... Újabb fölösleges para volt, mert természetesen ettől is nagyon féltem. (mondhatom, hogy szerencsém volt, mert volt olyan akinek 5-ször próbálkoztak (az ugye 10 szúrás) mire egyszer sikerült!) Mikor meggyőződtek róla, hogy hatott az érzéstelenítés, belekezdtek.... Kis nyomás, húzás, rángatás után egyszer csak látom, hogy egy kis kupacot odatesznek a zöld műanyag takaróra ami köztem és az orvosok között volt.. Olyan érzés volt, hogy na most félretettek "valamit ami nem kell oda" :) Hát ez a valami volt Levikém.. :) Szerintem még a lába bent volt mikor már sírt, jó élesen... :) Bebugyolálták, odamutatták a kis arcocskáját, mondták, hogy adhatok egy puszit... és vitték is... Ez után jött a huzavona, tolták, húzták, nyomták, mittudomén mit csináltak, mire Livike is kikerült.. Ő szerintem rosszabb helyen volt, nagyon sokáig ferdén feküdt és egész fent, de mondták a reggeli uh-n hogy már Ő is befordult irányba akkorra.. szóval a lényeg, hogy kivették Őt is.. Nem hallottam azonnal sírni, mint Levit, kérdeztem is a hölgyet aki a fejemnél állt végig, hogy miért nem sír? Mondta, hogy hát sír, hallgassam csak! És akkor tényleg sírt... talán pár mp. lehetett, de nekem soknak tűnt, azt hittem, hogy valami baj van vele... :( Őt is odahozták egy puszira és vitték is... Ezután jött az összevarrás stb, aztán toltak kifelé. Végig remegtem, ez nem is múlt el csak kb este 10-re, amikoris fel kellett kelni. Addig fekvés, még a fejemet se lehetett felemelni. Mivel ezt tudtam előre, így vittem szívószálat, de a vékony cső (szerintem olyan, mint amiből az infúzió is jön) jobban bevált, mert hosszabb volt. :) Akkor még a tea is nagyon jól esett, utána pedig nem tudtam meginni :)) A szigorú fekvésem alatt jobb híján SMS-eztem, bár az nem nagyon ment egy kézzel, úgyhogy inkább telefonáltam. :) 14 óra körül bejött párom és anyukámék, szigorúan csak egymás után 1-2 percre, ugyanis látogatási tilalom volt a kórház bizonyos részein az influenza miatt, és a gyermekágyas osztály ide tartozott :( Nade mindenkihez beengedték a hozzátartozókat arra a pár percre így szülés után. Unokatesómtól már délután jött SMS, hogy szépek a babák.. Hát anya már feltette iwiwre az első képeket, amiket még a doktor úr csinált alig 5 órásan róluk :))

Ahogy folyamatosan kezdtem egyre jobban érezni a lábaimat, annál jobban éreztem a hasamat is, úgyhogy kaptam fájdalomcsillapítót infúzióba is meg este injekcióba is. Mondták, hogy szóljak nyugodtan, nem kell szenvedni, kérni kell. :)

Este 10-kor letelt a 12 órás fekvés, így felkelhettem. Szépen óvatosan felültem, aztán felálltam és járkáltam a kórteremben. Minden rendben volt, nem szédültem, semmi extra fájdalom nem volt, mint amikről előtte olvastam, hogy milyen szörnyű lesz. Szerencsére a fejem sem fájdult meg, bár még pár napig bármikor bekövetkezhetett volna, de nem. Pedig volt, hogy felemeltem a fejem, mert elfelejtettem, hogy nem lehet.. :) Másnap már nem olyan virgoncan, de felkeltem... Sajnos igazán lezuhanyozni csak több mint egy hét után tudtam, mert a kötés miatt nem lehetett... addig maradt a cicamosdás... :) A gyerekeket csak 11 órakor láttam először, fura érzés volt, az a két pici baba ott az inkubátorban, hogy Ők az enyémek, és hogy hogy fértek el odabent.... :) Megsimogathattam Őket, nézhettem, hogy etetik.. 2-3 ml volt az adagjuk... :) A 4.napon megpróbáltam Livikémet szopiztatni, ahogy rátettem a cicire, mint aki mindig azt csinálta, rákapott és szívta... :)))) Levit csak pár nap múlva adták ki szopni, valahogy Ő tűnt gyengébbnek, ő az etetésnél is mindig megállt pihenni, hamar elfáradt.. szopinál is így volt később is. Sajnos tejem nem sok volt, az is nehezen jött ki. A fejést nem sikerült jól megtanulnom. Volt, hogy fél órát kínlódtam 10 ml-ért... kínomban már sírtam.... :( Annyi azért mindig volt, hogy legalább az egyikőjük jól lakjon, de volt hogy pótolni kellett. (4 hónapos korukig volt tejem, persze nem volt elég egyikőjüknek sem, amikor még 80-90 grammot ettek, akkor elég volt egyiknek… utána már nem.) Szépen gyarapodtak, már csak a súly miatt voltak bent, ki is kerültek mind a ketten kiságyba hamarosan, úgyhogy utána már többet voltak testközelben, mint amikor még inkubátorban voltak.

Aztán eljött a március 13, ami ráadásul péntek is volt, ekkor derült ki, hogy bárányhimlős lettem. Hogy? Azt senki nem tudja. A nagy látogatási tilalom ellenére mindig tele volt a társalgó "civilekkel", és volt is ott egy kisgyerek aki himlős volt, legalábbis úgy vettük ki a szavaikból, amit fél füllel hallottunk... szóval lehet, hogy tőle kaptam el valahogy.... Mindenesetre én akkor már be se mehettem az etetésre, 2 órán át vártam sorsunk alakulását, hogy most mi lesz, hova megyünk stb... Végül a fertőző osztályra kerültünk, ahol a szobák kb. akkorák, mint egy börtöncella... na de ezt nem részletezem, hogy milyen rossz volt ott. Bár a nővérkéknek nem győzök köszönetet mondani a sok segítségért, hogy jöttek etetni, tisztába tenni, ellátni őket, vagy csak nyugtatni ha sírtak. Márpedig Levikém sokat sírt.. Kínozta a hasa :(( Szerencsére ez itthon rendeződött, de ott nagyon szenvedett vele... Teltek a napok, bár elég lassan, de teltek. Lassan megtanultam én is pelenkázni, öltöztetni... A fürdetést nem mertem bevállalni, olyan picikék voltak, egy kézben tartani a gyakran üvöltő gyereket és fürdetni, na azt nem mertem.... A nővérkék nagyon kedvesek voltak, de nem csak ott, hanem a PIC-en is és a gyermekágyas osztályon is. Ott főleg szerencsém volt az első nap és éjjel ügyeletes nővérkékkel... ha kifogok egy mogorvább, durva nővért biztos rosszabb élmény lett volna az az időszak. Ja, a gyermekágyas osztály után 3 nap múlva újból felkerültünk négyen akiknek a PIC-en voltak a gyerekei a Terhespathológiára, ugyanis annyian szültek abban a pár napban, hogy telt ház lett.. :) Onnan megint pár nap múlva pedig a Kismamaszállónak nevezett szobába kerültem. Ez is olyan mint a többi kórterem, csak ide már nem jöttek orvosok vizitelni, mert már nem igényeltünk orvosi felügyeletet, azok az anyák voltak ott akiknek a gyerekei még nem mehettek haza, és ők sem tudtak hazajárni a 3 órás szoptatások/etetések között. És onnan kerültünk a fertőzőre szintén pár nap után. (mikor épp találtam magamnak egy normális ágyat és nagyjából berendezkedtem:) )

Végül eljött a március 24-e, a himlőm múlóban volt, már mindegyik bevarasodott, akkor elvileg már nem fertőz... Azért is kellett kivárni, hogy ne fertőzzek, mert anyukám se volt himlős, ráadásul Ő vesetranszplantált, így fokozottan vigyáznia kell.. szóval ezért, na meg Livikém súlya miatt kellett maradnunk olyan sokáig. Azóta gyorsan telnek a napok-hetek-hónapok... Hamarosan jönnek a képek is!

Köszönöm a türelmet, hogy végigolvastátok! :)